Elég nagyjából öt percet társalogni Jonas Kaufmann-nal,
hogy az ember teljesen elfelejtse: egy világsztár van a vonal
túlvégén. Napjaink legkeresettebb tenorja végtelenül kedves,
közvetlen ember, aki lelkesen merül bele bármilyen, a
hivatásával kapcsolatos témába. Egy bécsi Otello-sorozat előtt
minket is meglátogat, hogy bepótolja a januárban elmaradt, az
első részben az olasz repertoárra, a másodikban Wagner-művekre
épülő koncertjét a Müpában. Ebből az alkalomból egy magyar
nyelvű ráadásról, könnyebben és nehezebben megközelíthető
karakterekről és arról is beszélgettünk, milyen hősökre vágyik
napjaink közönsége.
Sokszor elmondta, hogy
nem énekel olyan nyelven, amelyen nem beszél magas szinten. Egy
2016-os budapesti koncertjén mégis sokaknak okozott meglepetést
azzal, hogy egy ráadást magyarul adott elő. Miért gondolta meg
magát?
Van itt egy kis félreértés: ha csak
egyetlen áriát vagy dalt kell énekelni, az nem ugyanaz, mint
amikor egy egész estés opera-előadásban szerepelek. Olyankor
nemcsak azt kell értenem, amit én énekelek, hanem azt is, amit a
többiek, minden mögöttes jelentéssel és rejtett szándékkal
együtt. Máskülönben nem tudok reagálni, partner lenni a nyelvet
jól ismerő énekesek számára. Egy rövid darabban könnyű
megjegyezni a szavak jelentését, énekeltem már brazil portugál
nyelven vagy japánul is a helyi közönségnek.
Ilyenkor valóban ért minden egyes szót, japánul vagy éppen
magyarul?
Japánul nagyjából 25-30 szót ismerek,
tehát azt nem mondom, hogy magamtól mindent értek. De például az
Akatombo című híres dal esetében egy japán anyanyelvű illetőtől
kaptam segítséget, aki szóról szóra elmagyarázta, miről is szól.
És hát a magyar sem túl egyszerűen megtanulható nyelv.
Pedig remek kiejtéssel énekelt, azt hiszem, sokunk nagy
örömére.
De nagy kihívást jelentett, azt hiszem,
feszegettem a határaimat. A döntésben az is szerepet játszott,
hogy a koncert előtti este Bátor Tamással vacsoráztam, aki részt
vett az est megszervezésében, és ő azt mondta: „Nem teheted meg,
hogy egy Kálmán Imre-dalban, ami eredetileg a pesti nőkről szól,
te a bécsi lányokról énekelsz! Ez valóságos sértés volna, minden
magyar nőnek!” (nevet) Azt mondtam, rendben, és megtanultam
magyarul. Meg is ragadt a fejemben (énekel): „Mondd meg, hogy
imádom a pesti nőket, ha arra jársz…” – sajnos tovább nem tudom
a szöveget (nevet).
A mostani budapesti koncert
után hamarosan Bécsben láthatja a közönség, ahol Otello szerepét
fogja énekelni. Olvastam egy interjút, amiben arról beszélt,
milyen fontos, hogy a közönség együtt tudjon érezni a figurával.
Hogyan képes arra, hogy mindig találjon valamit egy karakterben
– kövessen el az akár gyilkosságot vagy más szörnyűséget –
amitől megérthetővé válik az alakja?
Nem könnyű,
de mégis azt gondolom, feltétlenül szükséges. Ha azt mondom
valakire: annyira rossz ember, hogy nem tudok vele azonosulni,
és csak tettetem, hogy a bőrébe bújok, azt a nézők is megérzik –
nem fog működni az előadás. Otello esetében viszonylag egyszerű
a helyzet, mert a közönség is könnyen együttérez vele, annak
ellenére, hogy megöli a feleségét.
Verdi olyan
csodálatos zenét írt hozzá, hogy képtelenek vagyunk nem
megsajnálni.
Ebben azonban a Jagót megformáló
énekesnek is nagy szerepe van, hiszen ha a homlokára van írva a
gonoszság, Otello ostobának tűnik, amiért nem veszi észre, hogy
nem bízhat benne. Éppen ezért mindig igyekszem kiváló Jagókkal
együtt fellépni. A világ legelbűvölőbb embereként kell
megjelennie: jóképű, szimpatikus legyen, csak a Credóban veheti
le az álarcát. Így a közönségnek is izgalmasabb a történet, mert
hirtelen azt mondják: „Úristen, ez tényleg ugyanaz az ember?”
Ettől még természetesen nem lesz könnyű azonosulni Otellóval,
fel kell építeni az alakját, összegyűjteni a motivációit.
Mindannyian tudjuk, hogy az emberek szoktak szörnyű dolgokat
tenni, mert azt tartják helyesnek, vagy mert úgy gondolják, ez a
kötelességük. Képesek igazolni maguknak a tetteiket, és erre
kell rátalálnia az előadónak is. Azt szoktam mondani: ugyan nem
hiszem, hogy bennem is rejlik egy gyilkos, de valamilyen módon
meg kell értenem, miért öli meg Otello Desdemonát, vagy Don José
Carment. El kell képzelni azt a fajta kétségbeesést, amikor
megszűnnek a gátak, és az ember többé nem képes racionálisan
gondolkodni. Don José esetében az a kiindulópont, hogy bár
felépítette az életét, a katonai karrierjét, a nőkkel szemben
teljesen tapasztalatlan. Ezért esik bele Carmen csapdájába.
Ha visszagondolok arra, amikor először voltam
szerelmes, rá kell jönnöm, milyen bolondul viselkedtem,
mert egyáltalán nem tudtam kontrollálni az érzést. Ezzel
szemben Otellónál a becsület a fő kérdés. Most épp Egyiptomban
vagyok egy koncert miatt (a piramisokhoz tervezett operagálát
időközben biztonsági okokból törölték – a szerk.), korábban itt
is szokás volt a becsületgyilkosság – sajnos néha még ma is
előfordul ez a kegyetlen és abszolút elítélhető szokás. Otello
is azt hiszi, hogy az embernek joga van megölnie a hűtlen
feleségét. Ő ráadásul kívülálló a társadalomban, a bőrszíne és a
származása miatt, és úgy véli, a pozíció, amelyet a katonai
sikereivel felépített magának, egy pillanat alatt összeomolhat,
ha kiderül, hogy a felesége megcsalta – hacsak nem állítja
helyre a becsületét. Hidegvérrel követi el a gyilkosságot, csak
utána jön a nagy összeomlása. Számomra az a legnehezebb a
karakterben, hogyan lépjek ki belőle az előadás után. Amikor az
áldozatot játszom, mint például a Toscában, sokkal könnyebb,
lemegy a függöny, az ember felpattan, beszélget a kollégákkal,
és várja a hívást, hogy meghajolhasson. Otello egészen más,
eltart egy ideig, amíg képes leszek utána újra mosolyogni és
normálisan viselkedni. Valahogy beszippantja az embert – a
történet mellett a rendkívül erős zene is.
A
repertoárján egy harmadik féltékeny férfi is szerepel, Canio,
akinek az áriáját a közelgő budapesti koncerten is énekli majd.
Igen… ő egy egészen más eset, egy betegesen féltékeny alak.
Talán a legkorlátoltabb a szereplők közül, akikről
beszélgettünk.
Persze megvan a maga nagy pillanata,
amikor szenved, és teljesen elmerül az önsajnálatban, de úgy
gondolom, a természetének elválaszthatatlan része az erőszak.
Miközben Otello vagy Don José esetében nem így látom. Az
eredmény viszont ugyanaz, illetve annyiban talán mégsem, hogy
Nedda valóban másba szerelmes, míg Desdemona teljesen ártatlan.
Jól érzem, hogy Canio alakjához nehezebb közel
kerülnie?
Talán igen, ha más karakterekhez
viszonyítom. Fel kell építeni egy háttértörténetet: lehet, hogy
szörnyű dolgok történtek vele gyerekkorában, sokan elárulták,
ezért nagyon érzékennyé vált az ilyesmi iránt. Kompenzál, a
belső bizonytalanságát ellensúlyozza az erőszakos természetével.
Nem tudom, így van-e, de ilyesmiken töprengek, hogy legalább
valamennyire azonosulni tudjak vele.
Nemcsak az
említett, bűnbe eső karaktereket, de a hősöket is igen
sebezhető, emberi figuraként szokta megjeleníteni. Mit gondol,
megváltoztak a közönség elvárásai, és jobban szeret magához
hasonló embereket látni a színpadon?
Igen,
határozottan ez a véleményem. Ha az előadó azt szeretné, hogy a
közönség együttérezzen vele, osztozzon az érzelmeiben, akkor meg
kell mutatnia, ő is ember. Hogy a hősiesség, a dicsőség
páncélzata mögött egy sebezhető lény rejtőzik. Ha megnézzük a
mai filmek, rajzfilmek főszereplőit, mindannyiuknak van emberi
oldala is. Lehet ez egy nő az életükben, vagy az édesanyjuk, egy
rejtély a múltban, de mindig van valami a háttérben, a
Superman-jelmez mögött (nevet). Ugyanígy az operában, legyen szó
Lohengrinről vagy Siegmundról, ha nemcsak a hősi oldaluk látható
a színpadon, ők is sokkal érdekesebbé válnak a közönség számára.
