revizor, 2018.02.26.
CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.
 
Wolf: Italienisches Liederbuch, Müpa, Budapest, 22.Februar 2018
 
ELADTÁK HUGO WOLFOT

Jonas Kaufmann és Diana Damrau dalciklussá, sőt miniatűr operává formált egy daloskönyvet – működött a kémia, a melankólián győzelmet vett a humor. Helmut Deutsch pedig bemutatta, milyen az a „szabályozott eksztázis”.

Az opera és a dal külön műfaj: az előbbit lehet ünnepelni, az utóbbit lehetőleg a lírikus melankóliájával illik hallgatni. A gond csak abból van, hogy többnyire mindkettőt ugyanazok az énekesek adják elő. Wolf Olasz daloskönyvét például Elisabeth Schwartzkopf és Dietrich Fischer-Dieskau énekelte és rögzítette káprázatosan, most pedig szintén két, a pályája csúcsán ragyogó operaénekes, Jonas Kaufmann és Diana Damrau érkezett a Müpába, hogy közösen megismertessék velünk ezt a partvonalra szorított daloskönyvet.

De hát éppen ez az izgalmas benne: hogy partvonalra szorult. Hugo Wolf, ez a notórius Brahms-gyűlölő, Wagner-imádó, a dal, jobban mondva a Lied műfajában volt otthon igazán. Remekül értett ahhoz, hogy három kottasorba a lehető leggazdagabb tartalmat zsúfolja bele, gyakran meggyőzően kevés eszközzel, szellemesen. Az Olasz daloskönyv 46 darabja is ilyen, és ez az előnye, illetve a hátránya is: Hugo Wolf inkább specialista, mint népszerű. Noha a mai Szlovénia területén született, gyerekkorában spanyolgitár-zene szólt otthon, és bár csak egy ugrásra volt Itália, sohasem járt abban az országban. (Majdnem elindult, aztán meggondolta magát; félt, hogy nem olyan lesz, ahogyan elképzelte.) Az Olasz daloskönyvben hasonlóképpen távolról szemléli a déli temperamentumot: a szöveget olasz népköltések alapján Paul Heyse írta-fordította, és noha a rispetto-forma (a reneszánszban elterjedt, nyolcsoros, soronként 11 szótagos versforma, másik nevét strambotto) megmaradt, a német nyelv hangzása nem tette olaszossá a dalokat. Hanem pont olyanná, amilyet ez a két, olasz repertoáron edződött német énekes jól énekelhet.

A szöveg forrásának erénye viszont annak időtállósága: miközben egyes Schumann- vagy Schubert-dalok alapjául szolgáló versek felett eljárt az idő, a folklór immanens létéből fakadóan soha el nem koptatható. Wolf ügyesen választott szövegeket – és ha rátalált egy csokornyira, akkor abból rögtön írt egy ciklust. Az Olasz daloskönyv szövegei pedig rejtélyesek, minden strófájukban egy nagyobb történetet sejtetnek: a lányokat elcsábító szerzetesek, a kikosarazott, kicsúfolt szeretők, a buja nők ábrándozása persze egyértelműen a délosztrákok italomán romantizálását hordozzák magukban. De ezekből a szeletekből összeállhat egy történet.

Főleg, ha a két énekes – ahogy már említettem – hajlamos a sztorizásra, a bolondozásra és a jókedvre. A dalciklus a zongorista Helmut Deutsch ötlete volt, ezt interjúkból tudjuk, viszont a hármas együtt állította a koncerten hallható sorrendbe a dalokat. A 46 dal négy nagyobb részre oszlott; az első csokor az ismerkedésé, a második a csipkelődésé, gyakran maró vagy édes humorral. A harmadik – és legkomolyabb – tucat a lírikusabb hangú, szerelmes, földöntúli. Az utolsóban pedig újra a jókedvé volt a főszerep, a fogalom boccacciói értelmében. Hogy a végszó aztán Diana Damraué legyen, aki elénekli, hogy hányszor tíz szeretője van különböző városokban – a kíváncsiak kedvéért: huszonegy.

Jonas Kaufmann – akinek, gyakran úgy tűnik, a hangja még a nagyoperáknál is jobban illik a dalirodalomhoz – puhán, líraian énekel, elképesztő légzéskontrollal formálja a legatókat, és ez meglepően jól szolgálja Wolf zenéjét. Damrau ezzel szemben – a férfit kiegészítve – zengőbb, csillogóbb, ezüstös hangszínű, gyakran cserfes. Ahol túl romantikus vagy ódivatú lenne a hangvétel, ott segít a színészi játék: Damrau panaszdala közben Kaufmann jól láthatóan kuncogásával küszködik; majd amikor – rögtön ezután – a férfi énekel hasonlót, a nő intézi el mosolygással. A recept pedig mindig az, hogy a dalok, amelyek között nincs duett, párbeszéddé alakuljanak: ahol az egyik befejezi, ott folytatja a másik, a szerelmes ölelések, összepillantások és csintalankodások pedig legalább annyira szólnak a daloknak, mint a közönségnek. (A daloskönyv operás jellegét több szakíró is felfedezte már.)

Kaufmann, akárcsak legutóbbi látogatásakor, most is Helmut Deutschcsal érkezett, aki a zongorakísérők Buster Keatonja volt ezen az estén. (A kérdést, hogy a „zongorakísérő” szó megfelelő-e még, ugorjuk át.) Azért hasonlítom Deutschot a faarcú nevettetőhöz, mert éppen ezt csinálja: miközben a két énekes mókázik, ő rezdületlen arcberendezéssel csapja le a poénokat, üti le a magas labdákat. És a játéka olyan természetességgel határozza meg az este tónusát, hogy öröm benne elmélyedni.

Jonas Kaufmann és Diana Damrau nem csak ahhoz kellettek, hogy a Müpa – illetve Európa összesen 12 koncertterme – eladja Wolf dalait, hanem hogy azok így szólaljanak meg. A magyarban vastaps a neve, az angol sokkal pejoratívabb, ott claptrap – szóval ez a vastaps nem maradt el, de azért nem volt olyan fanatikus, mint két éve. Hála istennek. Így Wolfot is az este főszereplői között tudhattuk.
Szerző: Csabai Máté

 






 
 
  www.jkaufmann.info back top