Jonas Kaufmann és Diana Damrau dalciklussá, sőt miniatűr
operává formált egy daloskönyvet – működött a kémia, a
melankólián győzelmet vett a humor. Helmut Deutsch pedig
bemutatta, milyen az a „szabályozott eksztázis”.
Az
opera és a dal külön műfaj: az előbbit lehet ünnepelni, az
utóbbit lehetőleg a lírikus melankóliájával illik hallgatni. A
gond csak abból van, hogy többnyire mindkettőt ugyanazok az
énekesek adják elő. Wolf Olasz daloskönyvét például Elisabeth
Schwartzkopf és Dietrich Fischer-Dieskau énekelte és rögzítette
káprázatosan, most pedig szintén két, a pályája csúcsán ragyogó
operaénekes, Jonas Kaufmann és Diana Damrau érkezett a Müpába,
hogy közösen megismertessék velünk ezt a partvonalra szorított
daloskönyvet.
De hát éppen ez az izgalmas benne: hogy
partvonalra szorult. Hugo Wolf, ez a notórius Brahms-gyűlölő,
Wagner-imádó, a dal, jobban mondva a Lied műfajában volt otthon
igazán. Remekül értett ahhoz, hogy három kottasorba a lehető
leggazdagabb tartalmat zsúfolja bele, gyakran meggyőzően kevés
eszközzel, szellemesen. Az Olasz daloskönyv 46 darabja is ilyen,
és ez az előnye, illetve a hátránya is: Hugo Wolf inkább
specialista, mint népszerű. Noha a mai Szlovénia területén
született, gyerekkorában spanyolgitár-zene szólt otthon, és bár
csak egy ugrásra volt Itália, sohasem járt abban az országban.
(Majdnem elindult, aztán meggondolta magát; félt, hogy nem olyan
lesz, ahogyan elképzelte.) Az Olasz daloskönyvben hasonlóképpen
távolról szemléli a déli temperamentumot: a szöveget olasz
népköltések alapján Paul Heyse írta-fordította, és noha a
rispetto-forma (a reneszánszban elterjedt, nyolcsoros, soronként
11 szótagos versforma, másik nevét strambotto) megmaradt, a
német nyelv hangzása nem tette olaszossá a dalokat. Hanem pont
olyanná, amilyet ez a két, olasz repertoáron edződött német
énekes jól énekelhet.
A szöveg forrásának erénye viszont
annak időtállósága: miközben egyes Schumann- vagy Schubert-dalok
alapjául szolgáló versek felett eljárt az idő, a folklór
immanens létéből fakadóan soha el nem koptatható. Wolf ügyesen
választott szövegeket – és ha rátalált egy csokornyira, akkor
abból rögtön írt egy ciklust. Az Olasz daloskönyv szövegei pedig
rejtélyesek, minden strófájukban egy nagyobb történetet
sejtetnek: a lányokat elcsábító szerzetesek, a kikosarazott,
kicsúfolt szeretők, a buja nők ábrándozása persze egyértelműen a
délosztrákok italomán romantizálását hordozzák magukban. De
ezekből a szeletekből összeállhat egy történet.
Főleg, ha
a két énekes – ahogy már említettem – hajlamos a sztorizásra, a
bolondozásra és a jókedvre. A dalciklus a zongorista Helmut
Deutsch ötlete volt, ezt interjúkból tudjuk, viszont a hármas
együtt állította a koncerten hallható sorrendbe a dalokat. A 46
dal négy nagyobb részre oszlott; az első csokor az ismerkedésé,
a második a csipkelődésé, gyakran maró vagy édes humorral. A
harmadik – és legkomolyabb – tucat a lírikusabb hangú,
szerelmes, földöntúli. Az utolsóban pedig újra a jókedvé volt a
főszerep, a fogalom boccacciói értelmében. Hogy a végszó aztán
Diana Damraué legyen, aki elénekli, hogy hányszor tíz szeretője
van különböző városokban – a kíváncsiak kedvéért: huszonegy.
Jonas Kaufmann – akinek, gyakran úgy tűnik, a hangja még a
nagyoperáknál is jobban illik a dalirodalomhoz – puhán, líraian
énekel, elképesztő légzéskontrollal formálja a legatókat, és ez
meglepően jól szolgálja Wolf zenéjét. Damrau ezzel szemben – a
férfit kiegészítve – zengőbb, csillogóbb, ezüstös hangszínű,
gyakran cserfes. Ahol túl romantikus vagy ódivatú lenne a
hangvétel, ott segít a színészi játék: Damrau panaszdala közben
Kaufmann jól láthatóan kuncogásával küszködik; majd amikor –
rögtön ezután – a férfi énekel hasonlót, a nő intézi el
mosolygással. A recept pedig mindig az, hogy a dalok, amelyek
között nincs duett, párbeszéddé alakuljanak: ahol az egyik
befejezi, ott folytatja a másik, a szerelmes ölelések,
összepillantások és csintalankodások pedig legalább annyira
szólnak a daloknak, mint a közönségnek. (A daloskönyv operás
jellegét több szakíró is felfedezte már.)
Kaufmann,
akárcsak legutóbbi látogatásakor, most is Helmut Deutschcsal
érkezett, aki a zongorakísérők Buster Keatonja volt ezen az
estén. (A kérdést, hogy a „zongorakísérő” szó megfelelő-e még,
ugorjuk át.) Azért hasonlítom Deutschot a faarcú nevettetőhöz,
mert éppen ezt csinálja: miközben a két énekes mókázik, ő
rezdületlen arcberendezéssel csapja le a poénokat, üti le a
magas labdákat. És a játéka olyan természetességgel határozza
meg az este tónusát, hogy öröm benne elmélyedni.
Jonas
Kaufmann és Diana Damrau nem csak ahhoz kellettek, hogy a Müpa –
illetve Európa összesen 12 koncertterme – eladja Wolf dalait,
hanem hogy azok így szólaljanak meg. A magyarban vastaps a neve,
az angol sokkal pejoratívabb, ott claptrap – szóval ez a vastaps
nem maradt el, de azért nem volt olyan fanatikus, mint két éve.
Hála istennek. Így Wolfot is az este főszereplői között
tudhattuk.
Szerző: Csabai Máté