A személyét övező túlfűtött várakozást mi sem jellemezte
jobban, mint a pódiumra lépését kísérő hatalmas ováció – ilyen
jelenetnek korábban sohasem voltam tanúja a Művészetek
Palotájában. Bízom benne, hogy az ünneplés az énekszólista
állandó zongorista-partnerének, Helmut Deutschnak is szólt, aki
nem is egyszer a zongorakísérő Benjamin Britten zsenijét
felidéző színvonalon játszva a produkció egyenrangú
főszereplőjévé vált.
Sajnos, nem csupán a közönség kitörő
lelkesedése volt egyedülálló ezen az estén – olyan megalázó
tortúrának sem voltam még részese, mint amelynek eredményeképpen
a földszinti információs pultnál egy megértést tanúsító hölgy –
több emeletre kiterjedő szaladgálás után – kinyomtatta ugyan
számomra a koncert részletes műsorát (köszönöm neki), azt
megelőzően azonban a Müpa négy másik munkatársa puszta
sajnálkozással, afféle „kék színben pillanatnyilag sajnos
kifogyott, tessék talán benézni a jövő héten” mentalitással
fogadta a műsorfüzetre irányuló – s munkám elvégzésével szorosan
összefüggő – igényemet, semmi jelét nem adva annak, hogy
megértené: ha ilyet a rendezőség sem nekem, sem a több száz
hoppon maradt hangverseny látogató számára nem tud biztosítani,
akkor saját elemi dilettantizmusáról állít ki igazolást. (Magam
19.20-kor jelentkeztem belépésre. Egy sorstársam azt a
felvilágosítást kapta, hogy az 1600-nál több nézőnek csupán 800
műsorfüzetet osztottak ki. Azért annál, hogy akadályversenyt
rendeznek a fizető nézők számára, győztesekre és vesztesekre
osztva őket, még az a korábbi rendszer is sokkal jobb volt,
amikor a műsorfüzetet külön meg kellett vásárolni. És még csak
ki sem jött valaki a pódiumra, hogy a botrányos helyzetért
elnézést kérjen a közönségtől...)
A rendkívül széles
érdeklődéssel és repertoárral rendelkező Kaufmann a dalest
műsorát a poszt- és a még posztabb romantikus dalirodalom
csúcsait jelentő ciklusokból válogatta össze a lehető
legfinomabb ízléssel. A koncert második felében Kaufmannék
Richard Strauss 14, a 19. század utolsó két évtizedében
keletkezett dalát adták elő, míg az első félidő első felében
Mahlernek ugyanebből az időszakból származó dalciklusát, az Egy
vándorlegény dalait. Ez olyan keretet adott a programnak, amely
termékenyen és izgalmasan kombinálta a hasonlóság és a
különbözőség aspektusait.
A középpontban pedig a 20.
század dalirodalmának egyik csúcsa, Benjamin Britten Peter
Pearsnek írt Hét Michelangelo-szonettje foglalt helyet. Más kor,
más stílus, más nemzeti vonások – ám egyrészt a romantika, mint
közös viszonyítási pont révén, másfelől ugyanannak a született
dalszerzői alkatnak köszönhetően, amely a műfaj előző századi
német–osztrák óriásait is jellemezte, Britten ciklusa végül is
magától értetődő természetességgel hangzott fel Mahler és
Strauss között, a hangverseny szimmetriatengelyében. Mi több:
bármennyire lírai műfaj is már eleve a zongorakíséretes dal, ez
a válogatás azon belül is kifejezetten a szerelmi dalköltészetre
szorítkozott, némi túlzással: a szerelem 25 különböző arcát
mutatva fel a hallgató számára.
Bár az énekszólista
erőteljes művészi egyénisége egy pillanatra sem vált kétségessé
az est folyamán, a Mahler-ciklus valamifajta kielégítetlenséget
mégis okozott számomra, elsősorban a komorabb első és harmadik
dalban („Wenn mein Schatz Hochzeit macht”, „Ich hab' ein glühend
Messer”). Akár a másik két, álomszerűbb hangvételű
Mahler-dallal, akár az est műsorának hátralevő részével
összehasonlítva is az volt a benyomásom, hogy Kaufmann minden
érzékenysége, a részletek és a technika fölötti magabiztos
kontrollja ellenére valamifajta átütőerő, a tragikus mélység
mégis hiányzott az előadásából. Hozzájárult ehhez egyébként
Helmut Deutsch játékának az a fajta fantasztikus intenzitása,
plaszticitása is, amely már az első másodpercben megbabonázta a
hallgatót – s neki még csak be sem kellett melegednie úgy, mint
egy énekesnek.
Utólag végiggondolva a dolgot, azt hiszem,
az ok alapjában technikai lehetett. Mármint nem énektechnikai a
szó szoros értelmében; arról van szó, hogy a Mahler-ciklus
bariton-énekes számára íródott (később azután elolvasott
nyilatkozatában Kaufmann megemlíti, hogy más bariton fekvésű
Mahler-dalok eléneklésére is készül), s ezeket a dalokat – az
est folyamán egyetlenként – transzponált változatban énekelte.
Ám egy ideális baritonszólam semmilyen transzpozícióban sem
válhat ideális tenorszólammá, s a Vándorlegény-dalok fájdalmas
izzású mélyebb regiszterét még egy nagy hangterjedelméről és
sötétebb tónusú mély hangjairól ismert tenor énekes sem
szólaltathatja meg ugyanazzal a meggyőzőerővel, mint egy bariton
– transzponálva sem.
A Britten-ciklusban azután egy
szempillantás alatt illantak el a – mégoly óvatos –
fenntartásaim is. Már rögtön lenyűgözött az elemében immár
lubickoló (a Peter Pearséhoz hasonló fekvésű és színezetű
hanggal rendelkező) Kaufmann imponálóan könnyed
egyéniségváltása, nem csupán az olasz nyelv és a 20. századi
harmóniavilág, hanem, talán elsősorban, a talán a Mahlerénél is
baljóslatúbb britteni költői világ irányában – miközben
megérezhettünk valamit a szólistában rejlő, ezen az estén
közvetlenül meg nem nyilvánuló operaénekes adottságaiból is.
Persze Britten dalai a lehető legintimebb vallomások, és ami a
legfontosabb, az Kaufmann csalhatatlan érzékenysége, művészi
intelligenciája, amellyel e csodálatos dalok minden rezzenését
követi – ceterum censeo, Helmut Deutsch-csal együtt lélegezve,
az ő megbabonázó billentésétől, mérhetetlen
hangszín-arzenáljától is inspirálva. Csak példaként említem itt
a XXX. szonett varázslatos, fokozatosan felforrósodó alaphangját
és fenséges nyugalmát, a XXXVIII. Természetpoézisét,
felvillanyozó staccatóit és – mindenekelőtt – a záró XXIV.
szonett megrázó erejű tolmácsolását.
A második félidőben
az op. 10-es Gilm-dalokat követően még öt további Strauss-dalt
is hallhattunk. Ennek során további kincsek kerültek elő
Kaufmann kimeríthetetlennek tetsző eszköztárából: így a
földöntúli, mégis rendkívül intenzív pianissimo megszólalás a
Schumann Mondnachtja átköltésének nevezhető „Die Nacht”-ban, a
„Geduld” bámulatosan felépített érzelmi tetőpontja, vagy éppen a
„Wer hat's getan” gyönyörűségesen játszott, ismét csak schumanni
ihletésű zongora-epilógusa. Kaufmann azután még igazi
heldentenorként is bemutatkozott az „Ich liebe dich” című
dalban, hogy a „Freundliche Vision” címűben azt is bebizonyítsa:
egyetlen szóval, a letisztultság legmagasabb fokán hangokká
formált „Frieden”-nel is felejthetetlen élményt tud szerezni.
A meghirdetett műsort, ha jól számoltam, hat ráadás követte,
Strausstól kiindulva Liszten át egészen Kálmán Imréig. S ki
gondolt volna arra korábban, hogy az utolsó ráadásban a művész
azzal a gesztussal fog teljesen megérdemelt rokonszenvet
kelteni, hogy a Marica grófnőből Tasziló dalát a Grünwaldé után
Harsányi Zsolt magyar szövegével – „Mondd meg, hogy imádom a
pesti nőket” – is el fogja énekelni. Valahogy tényleg őszintén
jól esett.
