című operájának 2009-ben, a zürichi Opera előadásán készült
felvételén ketten először éneklik a szerepüket, Emily Magee a
címszerepet, Thomas Hampson Scarpiát. Ami Magee-t illeti, szép,
drámaian telt és líraian finom hang, előnyös megjelenés, valami
mégis hiányzik belőle, talán a személyiség varázsa, amitől
Toscája kissé nyers és kevéssé szerethető. Hampton viszont, ez a
kivételes formátumú és intelligens művész szuper egyéniség, de
baritonja túl puha, és volumenét tekintve kicsit kevés a
rendőrfőnök behízelgően brutális szólamához. A legjobb
teljesítményt Jonas Kaufmann nyújtja, aki szintén csak pár
hónappal korábban debütált Cavaradossiként, s attól lehetett
tartani, hogy tenorjából hiányozni fog az olaszos dolcezza és a
fény, ehhez képest leheletfinom pianókat, diadalmas fortékat
produkál, egészében pedig megkapó képest fest a
szabadsághevületében is kisfiús, szinte elveszett festő végtelen
magányáról. De nem ő a főszereplő, hanem a másik kettő.
A rendező Robert Carsen elveti a Tosca végtelenül unalmas
sztereotípiáit, a színésznőt és a rendőrfőnököt állítja
egymással szembe, akik teátrális fogásokkal harcolnak egymás
ellen az utolsó vérig. A produkciót a színháziasság lengi körül,
Te Deum helyett egy templomi misztériumot látunk a
felmagasztosult Toscával a főszerepben, a Farnese-palota
vacsorája élesbe forduló színház (traktátus a szcenírozott
valóságról mint közvetlen életveszélyről), a fináléban a
címszereplőt fénykör és rivaldavilágítás kíséri ki végleg a
színpadról, ami számára maga volt az élet. Kétségkívül érdekes
és hathatós felfogás, amely eltünteti az illusztratív
díszleteket, helyettük a belső világra és a művészien világított
üres színpadra koncentrál. Végre valami más - ez megér egy
misét.
Decca/Universal, 2011
**** és fél
- káté -
