Teltház fogadta a két operasztárt a Müpa nagytermében február
22-én: Diana Damrau és Jonas Kaufmann Wolf kevésbé ismert Olasz
daloskönyvét adták elő. Az estéről Fáy Miklós írt.
Orvieto dómja sem ilyen felséges, mint te vagy, és bizony,
mondom, még a sienai dóm sem hasonlítható hozzád.
Atyaég,
ehhez azért németnek kell lenni. Nem csak az Itália iránti
rajongásban, de abban is, ahogy elképzelik az olasz szerelmet,
templomok és paloták árnyékában, süt a nap, és ezek egyre csak a
szerelemről beszélnek.
Csak hát tényleg németek is. A
komponista osztrák, de az előadók. Akik énekelnek, Diana Damrau
és Jonas Kaufmann. Aki zongorázik, Helmuth Deutsch. Neki már a
neve is. Oda visznek, ahová magunktól nem mennénk: Hugo Wolffal
tanulmányozni az olasz lelket. Nincs ezzel semmi baj, mondhatni
a nagy előadóművészek kötelessége. Ha magunktól választanánk, és
mondják, hogy Damrau és Kaufmann az előadó, nyilván operát
szeretnénk. Nem lehet? Akkor Schubertet esetleg Lisztet,
Schumann duettjeit. De Wolfot? Wolfot. Nem baj, értük bármit,
velük mindent.
Nem igaz panasz, épp ellenkezőleg. Hanem
aki most nem szerette meg Hugo Wolf dalait, jobb ha tudja:
valószínűleg már nem is fogja. Eljön két operasztár, akik még
dalolnak, vagy daloznak, és komoly előadók, beleteszik a munkát
a fellépésükbe. Megtanulják, kitalálják, végig mosolyogják,
játsszák, mutatják, mi ebben a jó, közben a fejük fölött megy a
szöveg, nehogy az legyen az akadály, hogy azt sem értjük, miről
énekelnek. Zöld a ruhám, mondják, és tényleg, ha nem is a ruha,
de a stóla hozzá. Damrau hangja kétszer vagy háromszor
megnyekken, de talán csak jelzés értékkel: nem olyan könnyű ezt
végignyomni, egyszerűen azért, mert sok. Kaufmann
rendíthetetlen. A legcsodálatosabb, hogy egyáltalán nem
feszülnek, nincs erőlködés jellege az egésznek. Ez itt és most
az évad egyik legfontosabb, legjobban várt, "legteltházabb"
koncertje, de őket ez kicsit sem zavarja. Énekelnek. Tagolják a
koncertet, első kötet és második kötet a két rész, és közben van
egy-egy szusszanás, kicsit sem fárasztó az egész.
Na jó,
egy kicsit fárasztó. A sok rövid dal egy idő után kezd
összemosódni, zeneköddé válni, nem tudjuk, mennyi van még
előttünk, bár addig nincs vége, amíg – nem amíg a kövér néni
énekel, hanem amíg – nem hangzik el a Van egy szeretőm Pennában,
egy Viterbóban, négy Frattában és tíz Castiglionéban. Addig
énekelnek, ez a dolguk, énekelnek, játszanak, arcokat vágnak,
megszerettetik, amennyire csak lehet ezt a világot.
Egy
idő után Dietrich Fischer-Dieskau jut az eszembe, aki igen
elítélően nyilatkozott azokról a dalénekesekről, akik szelíd
mosollyal bámulják a gyűrűsujjukat, miközben a Du Ring an meinem
Fingert éneklik, itt meg éppen ez történik, egyre
hangsúlyosabbak lesznek a helyzetgyakorlatok. De értünk
harcolnak, nem saját magukért. Vagy ha nem értünk, akkor Hugo
Wolfért.
Végeredményben: nyernek. Végignézzük,
végighallgatjuk, jól érezzük magunkat, mire belefásulnánk, már
vége is. Legközelebb majd mást hoznak.
Remélhetőleg.
