A Művészetek Palotájában izgalomtól fűtött emberek hada fogad
az érkezéskor, és valahogyan ragadósnak bizonyul a felfokozott
várakozás, már-már türelmetlenné válok, hogy egy elhalasztott
koncert pótlását – amire eredetileg nem készültem – én is
meghallgathassam. Miután az ajtók bezárulnak, még legalább
további öt perc telik el, mire megjelennek a színpadon a
művészek, akiket hangos ováció fogad. Jonas Kaufmann kedvenc
kísérőjével, Helmut Deutsch zongoristával készül dalestet adni.
A sármos énekes bozontosabbnak tűnik messziről, mint a
plakátokon, de ellentétben a lelkes hölgyek tömegével, mi
kizárólag a hangjára vagyunk kíváncsiak.
A Bartók Béla
Nemzeti Hangversenyterem belső plafonja a lehető legmélyebbre
van leeresztve, minden köhécselés ellenére érezhetően egy
koncentált közönséggel és Mahler egy dalciklusával indul az
este. Ha csak a szintén a zeneszerző által írt prózából
következtetnénk Mahler személyiségére, akkor meglehetősen
depressziós figurának képzelnénk el, aki amolyan igaz
romantikusként hol élni, hol halni vágyik, persze egyik esetben
sem a szerelemtől függetlenül. És olyan nagyot nem is tévedünk,
mert miután az estet követően utánanézünk a dalok
indíttatásának, azt olvassuk, hogy azok egy bizonyos Johanna
Richter iránti boldogtalan szerelem érzéseiből fakadtak.
Az est első felének második részében Benjamin Britten egy
dalciklusa következett (Hét Michelangelo-szonett), amelyet
Britten élettársának, Peter Pears tenornak komponált, bármily
meglepő, Michelangelo hét szonettjére. Egészen modern muzsikát
hallunk, ami egyrészt természetesen érthető a későbbi zenei kor
és szellemiség tükrében, de szűken, a programon belül még a
német és olasz nyelvi rugalmasság határairól is árulkodik. Amíg
Mahler zongorakísérete szorosan követi az ének szólamait, és
sokszor a tisztán hangszeres ismétlésekben is visszaköszönnek az
ének motívumai, addig az olasz szonettekre írt
Britten-kompozíciók zongoraszólamai sokkal szabadabbak. Mintha
ez utóbbinál magának az olasz nyelvnek a dallamossága elég lenne
ahhoz, hogy a szöveghez komponált hangsorokat kiegészítse –
erről (is) tanúskodik a „XXIV: Spirto ben nato, in cui si
specchia e vede” tenor kiállása –; mintha Britten szándékosan
játszott volna a zongora és az ének dallamvilágainak
kontrasztjaival, hogy megmutassa, nincsenek a zenei korszakok
között leküzdhetetlen szakadékok.
Britten „XXXII: S’un
casto amor, s’una pietŕ superna”-ja Deutsch előadásában
lenyűgöző, a tisztán instrumentális részek már-már Brad Mehldau
jazz zongoristát idézik, aki klasszikus műveltségét ugyan
sohasem titkolta, de Brittennel való kapcsolata számunkra eddig
nem volt világos. De méltassuk Kaufmannt is egy kicsit: nem egy
lehengerlő hang, de visszafogott, semmi érezhető modorosság vagy
allűr, letisztult, kifinomult; nem szórakoztat, hanem értelmezve
átél; talán lehetne játékosan ironikusabb, de ezen az estén
inkább komor.
Talán éppen ezért a Richard Strausstól
válogatott dalok is megmaradnak a komoly hangulatnál a
szexualitás és a szerelem tematikája ellenére is, hogy aztán
majd a ráadásokban váljon igazán oldottá Kaufmann hangulata.
Remek dalest volt, remek programmal, két nagyszerű művész, Jonas
Kaufmann és Helmut Deutsch előadásában.