Opera-Világ, 2014. július 25.
KONDOR KATA
 
Liederabend, München, Nationaltheater, 15. Juli 2014
 
Tiszta szépség
Jonas Kaufmann dalestje a Müncheni Operafesztiválon
 

A hazai zenei életet ismerve meglepőnek tűnhet, hogy külföldön mennyire népszerűek a dalestek; rendre a legnagyobb sztárok tartják fontosnak elmondani és tetteikkel alátámasztani, milyen nagy jelentőségűnek érzik a dal műfaját énektechnikájuk, művészi fejlődésük szempontjából. Figyelemre méltó, hogy míg itthon mostanában kezd a dalkoncertek hagyománya újjáéledni, bár egyelőre kis befogadóképességű termekben és egy-egy előadó számára nem túl nagy rendszerességgel, addig Münchenben vagy akár Bécsben egymást érik a dalestek, az énekesek színe-javát felvonultatva, mint esetünkben is, akár a legrangosabb fesztiválok állandó elemeként.

Jogos lehetne az ellenvetés, hogy egy Jonas Kaufmann kaliberű művész azt énekel, amit akar, úgyis lesz rá közönség, a koncert iránti érdeklődés inkább szól a személyének, mintsem maguknak a daloknak. Ez minden bizonnyal így is van, ám – hogy rögtön a dolgok közepébe vágjunk – a dalműfajban a tenorista minden bizonnyal legerősebb oldalát képes megmutatni: míg egyesek kritizálják hangszínét vagy hangerejét, intelligenciájához, kulturált szólamformálásához, a legapróbb részletek kidolgozására való képességéhez nem sok kétség férhet. Az énekesnek kiváló érzéke van a finom lelki történések iránt, ráadásul hangja érzelmek, árnyalatok hihetetlen széles skáláját képes bejárni. Mikrorezdülések hordoznak jelentést Kaufmann énekében, így még az a szemtelen gondolat is felmerült bennem, vajon az énekes népszerűsége valóban annak köszönhető-e, ami a legfőbb erénye – képesek tömegek csodálni egy néhány hangban megjelenő érzelemváltozást?

Ezzel természetesen nem azt kívánjuk mondani, hogy a dalest nem rendelkezett olyan értékekkel, amelyek közvetlenebb hatást tennének a hallgatóságra: a tenorista csodálatos hangszíneket kever ki, szépséges dallamíveket formál, áttetsző pianói pedig mintha selyemkendővel simogatnák az embert. Élő előadásról lévén szó, akadtak ugyan kisebb hibák, ám ezek sosem voltak olyan gyakoriak és jelentősek, hogy érdemben befolyásolják a koncertélményt. A szép hang, az érzékenység, a szinte mesélői szándékú szövegmondás mind-mind erények egy dalest folyamán, mégis úgy érzem, hogy ha csak ennyit lehetne Kaufmann javára írni, egy ilyen hosszú és intenzív program nem tudta volna a hallgatóság figyelmét mindvégig lekötni. Egy dalest ugyanis fárasztó műfaj, folyamatos összpontosítást igényel a közönségtől is, amiben majdnem két óra alatt igencsak el lehet fáradni (nem véletlen, hogy a hasonló koncertek leggyakrabban egy-másfél óra hosszúak). A fáradtság kisebb jelei így is mutatkoztak az embereken, a második részben akadt némi mozgolódás meg programfüzet-zörgetés, de a fontosabb pillanatok képesek voltak újra összefogni a figyelmet.

Ilyen emlékezetesebb pontok pedig akadtak bőségesen, már a Schumann-dalokban is, legyen szó akár a humor kifejezéséről, vagy a Dichterliebe tizedik dalának (Hör’ ich das Liedchen klingen) sallangmentességéről; olyan összetett viselkedésmód kifejezéséről, mint a cinizmus, vagy akár a tizenegyedik dal (Ein Jüngling liebt ein Mädchen) bravúrosan végigvitt érzelmi folyamatáról. A Wesendonck-dalokban tovább színesedik a paletta, a melankólia alaptónusát az izgalom megdöbbentően sokféle megjelenési formája töri meg. A kortárs Detlev Glanert Schatten schlafen című alkotása különös színfoltként szerepelt a koncerten, magam sosem hallottam még Kaufmannt kortárs zenét énekelni. Bár a műsorfüzet leírása szerint a szerző az ő hangjára komponálta a darabot, ettől az még jelentős technikai és kifejezésbeli kihívásokat támasztott előadójával szemben. Főleg sajátos, szaggatott szerkezete tette különlegessé, melyet az énekes egészen kísértetiessé formált, minden szünetben mintegy megállt a levegő a teremben. Végül az előadás során egyedül olaszul megszólaló művekben, Liszt Petrarca-szonettjeiben ismét egy újfajta életérzés, oldottság, rugalmasság jelent meg.

A koncert zongorakísérője ezúttal is a legnagyobb sztárok állandó partnere, Helmut Deutsch volt. A dalirodalom általában igen jelentős feladatot ró a zongoristára, ezúttal is gyakran kellett befejezni, kiegészíteni egy-egy érzelmi folyamatot, vagy éppen ellenpontozni azt. Deutsch bámulatos stílusismerete mellett fő értéke, hogy gazdag színskálán képes játszani, akár egy teljes zenekart is elő tud csalogatni a zongorából. A Wagner-műben nem olyan meglepő ez a komplex hangzás, hiszen a zenei anyag egy része a Trisztán-allúziók okán amúgy is nagyzenekarra hangszerelve él bennünk, ám a többi darabban is hallhattuk a fúvósok lágy búgását vagy akár a húrok pengését, egyetlen hangszertől. Deutsch alighanem napjaink egyik legkiválóbb dalkísérője, nem lehetünk elég hálásak, hogy ilyen sok koncerten hallhatjuk.

A koncert komolysága után a ráadások hozták meg a könnyedebb élvezetet: még egy Liszt-dal után Kaufmann egy Benatzky- és két Lehár-slágert adott elő. A közönség hálásan fogadta az esten megjelenő újabb stílust, színeket, és a tenorista is felszabadultabbnak mutatkozott, kisfiúsan pajkos énjét tárta fel. Jóleső érzés volt egy ilyen feszített figyelmet igénylő műsor után az oldás, ugyanakkor ezek a darabok igénylik is azt a játékos, semmit sem túl komolyan vevő attitűdöt, amivel az énekes megközelítette őket: a vallomás, a csábítás, még saját – így zárásként engedtessék meg a szó – szívdöglesztő volta is csak játék, ezen a ponton már ne vegyünk semmit komolyan. Mosolyogva menjünk tovább!

Liederabend – Jonas Kaufmann (Tenor) und Helmut Deutsch (Klavier), 15. Juli 2014, im Rahmen der Münchner Opernfestspiele

Die Lieder sind in den deutschen Sprachgebiet sehr berühmt, die größten Stars geben regelmäßig Liederabende auf den berühmtesten Festivals. Natürlich singt Jonas Kaufmann irgendetwas, wird darauf das Publikum immer neugierig, aber auf dem Münchner Konzert zeigte der Tenor seine stärkste Seite. Er konnte zeigen solche Microregungen, feine emotionale Änderungen, die das Wesen des Liedergesangs geben. Die Schumann-Ausschnitte sind brillant gelungen, ging aber Kaufmann in den Wagner- und Liszt-Werke weiter, und war er fähig neue Farben und Gefühle darzustellen. Darin spielte natürlich der ausgezeichnete Pianist, Helmut Deutsch eine wichtige Rolle, wer nicht nur ergänzte den emotionalen Gehalt der Gesangspartie, sondern auch konnte er den Klang eines ganzen Orchesters mit seinem Musikinstrument reproduzieren. Das meisterhaft gelungene Konzert wurde mit Zugaben nachgefüllt, die geläufigeren Stücke wirkten erfrischend nach dem sehr anspruchsvollen und Konzentration erfordernden Programm. Kaufmann war oberdrein fähig immer neuere Seiten seiner künstlerischen Persönlichkeit zu zeigen.

Von Kata Kondor (Übersetzung von Dorottya Gyarmathy)

 






 
 
  www.jkaufmann.info back top